A blogon korábban már megjelent egy cikk a tizenegyedik osztály jóvoltából, ami azt taglalta, hogy Kati nénivel egy apró Alföldi faluban, Farmoson jártunk. Azonban mivel a tizedik és a tizenegyedik két külön csoportra osztva teljesen mással töltötte ezt a kirándulást, ezért úgy gondoltam, a tizedik szemszögéből is megírnám, milyen volt.

Miután a vonatról leszálltunk, a tizenegyedik elindult a faluba, mi azonban Kati nénivel más utakra tértünk. Meg akartuk nézni a Farmos mellett húzódó tanösvényt.

Miután lecsillapodott az azt övező vita, hogy akkor most merre is induljunk el, kiválasztottuk a legrövidebbnek tűnő útvonalat(spoiler: nem az volt a legrövidebb), és nekivágtunk. Végül kilyukadtunk egy MME-területre, ahol a nádasban egy, a madarak gyűrűzésére használatos híd volt található. Rövidebb magyarázkodás után ezen kedvesen végigvezettek minket, majd utunkra engedtek, természetesen elnavigálva, hogy merre találjuk az utat vissza a faluba.

Nem találtuk. Egy hatalmas pusztára lyukadtunk ki a tűző napon, de ettől függetlenül is nagyon jól éreztük magunkat. Újból útbaigazítást kértünk egy, a szerencsénkre épp arra kanyarodó iskolás csoporttól. Ezután már majdnem megtaláltuk a falut, de miközben az utunk lerövidítésére törekedtünk, véletlenül beszabadultunk egy villanypásztorral őrzött legelőre. Gondolhatja a kedves olvasó: ahol villanypásztor, ott állatok is vannak…

Futottunk egyet a kecskék és az egy szem boci elől, de szerencsére épségben kijutottunk, ugyanis az állatok érdekesebbnek találták a legelészést, mint egy csapat nevető, futkorászó tizedikest.

Ezután már gyorsan visszaértünk a faluba, ahol még megtekintettük a helyi közértet, aztán pedig felszálltunk a vonatra, és hazadöcögtünk. Véleményem szerint ez volt az eddigi legjobb csütörtöki programunk, nagyon sokat nevettünk, beszélgettünk. A hangulat végig nagyon jó volt, igazi osztályközösség érzését adta vissza.